Hatvanesztendős pedagógusi pályafutása és számtalan köztéri alkotása, domborműve, történelmi arcképcsarnoka megannyi örökbecsű ajándék Székesfehérvár polgárainak. Szakál Antal pedagógus és festőművész rendhagyó életútja példa minden magában elhivatottságot érző ember számára.
 Nagyon fontos a kezdet. Egy kis srác, aki a Vajdaságban született és a somogyi tanyavilágban nőtt fel, mi mindent kellett, hogy megtanuljon ebben a környezetben?
Tizenegy éves koromig a Vajdaságban laktunk, a Duna könyökénél, Vajszka községben. Ez a falu Cservenka közelében van, egy kis tanya volt a miénk. Hetedik gyermekként jöttem napvilágra – kilenc közül voltam a hetedik. A tanyavilágban az egész határ az enyém volt, igazi prérigyerek voltam. Állatok, madarak, siklók, gyíkok között nőttem fel, a környéken mindent meg kellett ismernem. A háziállatokkal – tekintve, hogy mi is sokat tartottunk – szintén gyorsan barátságba kerültem. Nagyon szerettem köztük játszani. Ha valaki látta az Indul a bakterház című filmet, nos, én pontosan olyan gyerek voltam. Minden rosszban benne voltam, pedig sokszor megkaptam a magamét. Ebben a pusztában szívtam magamba a természet szeretetét, és az már csak úgy van, hogyha az ember megszeret valamit, azt igyekszik minél jobban megismerni. A legkisebb bogártól a legnagyobbig: a darazsakat, poszméheket is, mert ha nem így tesz, akkor előbb-utóbb megcsípik, megharapják.
Mikor kellett elhagyniuk vajdasági otthonukat?
1944-ben, amikor elindult a nagy vándorlás nyugat felé, és már közel volt hozzánk az orosz front. Velük együtt közeledtek felénk a szerb szabadcsapatok is. Harmadikos voltam, amikor evakuáltak bennünket: a katonák körbefogták a magyar falurészt, és mindenki mehetett, amerre látott. Fölpakoltunk egy szekérre, és el kellett hagynunk a falut.
Hogy emlékszik vissza erre a megpróbáltatásra?
Édesanyám és a lánytestvéreim ültek a szekéren, mi pedig a bátyáimmal és az apámmal a teheneket és a disznókat hajtva indultunk el északra, Baja felé. A legidősebb bátyám akkor már katona volt. Mi a bajai révnél jöttünk át a Dunán, és mentünk tovább Somogyba.
Hol találtak otthonra?
Olyanok voltak a viszonyok, hogy szétszóródott a család. Édesanyám és a lánytestvéreim elindultak Pécs felé, a család többi tagja pedig Dombóvár felé ment. Ott telepedtünk le. Nem maradt semmink, a hosszú úton minden állatunk elpusztult. Akkor már sok volt a menekült, és édesapám elkezdte kérdezgetni őket, nem látták-e édesanyámékat. Sikerült rájuk találnunk, akkortól újra együtt volt a család. Somogyban akkor kezdődött a németek kitelepítése, és az a falugondnok, aki a kitelepítést irányította, rólunk is gondoskodott, ő biztosított szállást nekünk.
Tóni bátyámnak
Harmadikos lehettem, amikor beírattak birkózásra a Béke téribe. Rettenetesen utáltam. Sosem voltam harcos típus, inkább az észérvekben és a szellemi fölényben hittem, semmint hogy fiúkat döntsek le a lábukról. Két izzadt férfitest összecuppanásában sem láttam meg gyerekként az esztétikai értéket, bár tudom, máig tartó lemaradásban vagyok a kortárs művészet nemzetközi – és ahogy arról lapunkban is szó esik, Fehérváron is burjánzó – trendjeit illetően. Gyanítom, hogy beírattatásomban könyékig benne lehetett családi barátunk, Varga Feri bácsi, a Petőfi iskola egykori tornatanára, akivel egymásban kölcsönösen az oroszlánvadászt és horgászt tiszteltük. Emlékszem, ahogy az emeleti tornatanári szoba erkélyéről olykor-olykor kinézett, rendben folyik-e odalent a pókfoci-meccs, míg odabent olyan emberekkel folyhatott a diskurzus, mint M. Tóth István – és Szakál Antal. Tán még pár icce bor is asztalra tévedt ilyenkor. A családi értéktárban máig lapulnak rajzok, amiket Pista bácsi és Tóni bácsi alkotott rólam, talán éppen ott, az iskolában. Gyerekként persze nem fogtam fel, hogy milyen társaságba nyertem bebocsáttatást, hogy milyen polihisztorok közé kerültem. Ma már értem, Antall József mire célzott, hogy az igazi művészek a hetvenes-nyolcvanas években miként merültek alá és bekkelték ki az életidegen rendszer lélektipró hétköznapjait. A hivatásos kultúracsinálók – ugyanaz a szellemi kör, mint ma – ezt engedte számukra: pár icce bor, rajz a tanáriban, edzősködés izzadságkerülő harmadikosokkal. Én azért hálás vagyok Tóni bácsinak, mert birkózó ugyan nem lett belőlem – a dupla Nelson számomra továbbra is egy optikai csalódás a Trafalgar téren – de szellemi nagyságát akkor kezdtem felismerni. Az ő példája egy a kevesekéből, hogyan kell jó embernek lenni. Sok évvel később közéleti környezetben találkoztam vele újra, és büszke vagyok, hogy kezdeményezte: tegeződjünk. Tóni bátyám, Isten éltessen még sokáig jó egészségben! Hagymásy András
Egy szeleburdi, de mégis eszes kisfiú tanulmányai mennyire sínylik meg, hogy ilyen kusza helyzetbe kerül?
Ma már elmondhatom, hogy erőt merítettem belőle. Ilyenkor az ember azt mondja, hogy csak azért is. Nem volt mit ennünk, meg kellett tanulnunk az ínséget, a szegénységet. Rákényszerültünk arra, így én is, hogy mindig kitaláljunk valamit. Az én családom soha nem adta fel. Az azért fontos, hogy a sváb kitelepítések idején mi is kaptunk egy házat a hozzá tartozó földekkel együtt. Így el tudtunk kezdeni gazdálkodni. Kis idő múlva ebbe a faluba költöztek a felvidéki kitelepítettek is, így három nemzetiség lakott együtt. Az ott maradt svábok, a felvidékiek és mi, délvidékről. Nem volt köztünk ellentét, mindenki egyformán szegény volt.
Az elsődleges akkor mindenképpen a túlélés volt, de milyen jövőképet látott a somogyi faluból a kis Szakál Tóni?
Szerencsésnek mondhatom magam, mert édesanyám nőszövetségi tag volt, és amikor egyszer egy szociális gondozó ellátogatott a falunkba, eljött hozzánk is, és meglátta a falon azokat a képeket, amiket én festettem. Már akkor is sokat rajzoltam és festettem. Ösztönből tettem, mindent lerajzoltam akkoriban, amit láttam. Lassan megjöttek a színek és a formák is. Ez a szociális gondozó volt az, aki elintézte, hogy Kalocsára kerülhessek általános iskolába. Kollégiumban laktam, és hát az első időben bizony nagyon sokat kellett tanulnom, hogy utolérjem a többieket. Az kész megpróbáltatás volt! Az egyedüli szerencsém, hogy valamennyire beszéltem szerbül, így például az oroszt gyorsan meg tudtam tanulni. Sokat köszönhettem annak, hogy a sportban viszont élen jártam: fociban körbevertük az egész környéket. Atlétikában és birkózásban is a legjobbak közé tartoztam.
Milyen út vezetett a középiskolába?
Nem volt egyszerű. Beadtam a jelentkezésemet Budapestre, egy gimnáziumba. Elmúlt egy év, és nem kaptam értesítést. A szüleimmel úgy döntöttünk, hogy felmegyek a bátyám után, aki Pesten dolgozott. Mivel ő albérletben élt, nála laktam, és hogy ne legyek ingyenélő, elmentem én is dolgozni a Kőbányai Szerszám- és Gépgyárba. Az első időben köszörűs voltam, aztán rugóskalapáccsal és német présgépekkel dolgoztam. Egyszer egy munkatársam szólt, hogy felvették az Operaházba díszletfestő tanulónak. Nekem se kellett több, jelentkeztem én is. Az Operaházban először festéket kevertünk, díszleteket cipeltünk. Egyszer találkoztam Oláh Gusztávval, a Kossuth-díjas díszlettervezővel, akinek rövidesen bejárhattam a műtermébe. Talán ő volt az, aki felfedezte, hogy tehetséges vagyok. A díszletfestők hétvégente kijártak a budai hegyekbe, adtak papírt, festéket, és velük együtt rajzoltam. Egyébként ipari tanulóként kezeltek, beírattak szakmunkás iskolába szobafestő-mázolónak. Szerencsém volt, hiszen ezért kaptam ösztöndíjat, és megtarthattam a munkámat az Operaházban is. Kaptam munkaruhát, utcai öltözéket, és teljes ellátásom volt. Jobban éltem, mint otthon a szüleim.
Mikor jött a továbblépés lehetősége?
Oláh Gusztáv egy nap magához hívott, hogy elmegyünk valahová. Egy nagy szürke épülethez mentünk az Andrássy úton, egyenesen az igazgatói irodába. Oláh Gusztáv csak annyit mondott az igazgatónak, miközben rám mutatott: íme, itt van a fiú. A Képzőművészeti Főiskola volt az. A következő hétfőn reggel nyolc órakor már ott voltam a felvételin. Az első héten portrékat kellett rajzolnom, a következő hét hétfőjén már kikészítették nekem is a táblát. Soha nem felejtem el, hogy megjelent egy hölgy köntösben, és ott álltam én, a suvernyák falusi gyerek, aki ámult-bámult, mikor ledobta a ruháját. Akkor láttam először aktmodellt. A rajzaim jól sikerülhettek, mert felvettek. A baj csak az volt, hogy nem volt érettségim. Felajánlottak egy lehetőséget, hogy próbáljak meg egy év alatt leérettségizni. Akkor még szokás volt, hogy a művészeti főiskolára bejutott hallgatók, akik olyan cipőben jártak, mint én, ezt megtehették. Ez volt az úgynevezett szakérettségi. Az Eötvös Gimnáziumba jártunk, válogatott tanárok oktattak bennünket. Kollégiumban laktunk, és más dolgunk sem volt, mint tanulni. Közben járhattunk kiállításokra, múzeumokba, színházba. Így érettségiztem le.
Milyenek voltak a főiskolás évek?
Rájöttem, hogy nem akarok festőművész lenni. Időközben láttam, hogyan élnek. Én olyan életet szerettem volna, hogy fix fizetésem van és egyszer majd nyugdíjat kapok. Így kerültem a rajztanári szakra, mellé pedig a földrajzot választottam. Mivel érdekelt, nagyon jól tanultam, és megtaláltam a helyem. Közben jártam a Mecseket, festettem, rajzoltam. A főiskola csapataiban atlétikában és futballban is én voltam a legjobb. Minden percem le volt kötve a főiskolán.
Nem hiányzott a festés, mármint életvitelszerűen?
Hosszú ideig nem is gondoltam rá, bár mindig festettem. Fiatalon még másként gondolkodik az ember, nekem tökéletesen megfelelt a tanítás és a sport, hiszen ezért végeztem el a Testnevelési Főiskolát is. Ezután hosszú ideig sportvonalon futottam.
Hol kezdte a pedagógusi pályafutását?
Dégre kerültem nevelőtanárként 1954-ben, ahol 1962-ig tanítottam. Akkor feljelentettek rendszerellenes magatartásomért, kirúgtak, és hosszú ideig nem dolgozhattam pedagógusként. Az volt a szerencsém, hogy a főiskolán – mivel honvédelemből is vizsgáztam és tiszti rendfokozatom volt – el tudtam menni Pécsre kiképzőnek. Politikai gazdaságtant tanítottam a katonáknak. Ez nem volt más, mint Marxizmus-Leninizmus. A parancsnokom egyszer meghallgatta az előadásomat, és azt mondta, nagyon érted ezt a tárgyat, csak azt nem tudom, '56-ban miért nem akasztottak fel. Megmutatta a politikai dossziémat, abban találtam meg azokat a feljelentéseket, amelyek alapján eltávolítottak a tanári pályáról. Így aztán a hadseregben sem lehetett jövőm, nem volt más választásom, mint hogy az anyósom segítségével elmenjek Fűzfőre. Szállítómunkás lettem a Nitrokémiában.
 Mikor tért vissza a festészethez?
Azt tudni kell, hogy megyei válogatott voltam atlétikában. A Megyei Sporthivatalból szóltak, elintézik nekem, hogy odakerülhessek, mint az egyik járási sportszövetség elnöke. Ilyen idők jártak. Mindenesetre ez elégtétel volt a számomra, főleg úgy, hogy rövid idő múlva a Megyei Sportszövetség elnökségi tagja lettem. Három évig vezettem a Városi Sportiskolát is, aztán visszamentem tanítani, több mint tíz évig évig testnevelő voltam a Béke téren. Közben rajzoltam, festettem, egyre több kiállításon mutatkozhattam be. Igazából akkor kezdtem véglegesen, teljes emberként a festészettel foglalkozni, amikor a Radnóti Kollégiumba kerültem. Ott már csináltunk a gyerekekkel egy műtermet.
A művésztársai tudják, hogy nagy hatással volt önre Barcsay Jenő.
A Képzőművészeti Főiskolán mindenki választhatott magának, hogy milyen foglalkozásra jár, én Barcsay óráit választottam. A legtöbbet anatómiából tőle tanultam, rajzból és tervezésből pedig Oláh Gusztávtól.
A stílusa soha nem változott? Mindig megmaradt a táj, az emberek és az emberekhez kapcsolódó történetek? Mikor jelentek meg alkotásaiban a kisplasztikák és a domborművek?
Amíg eljutottam eddig, előbb elkezdtem történelemmel foglalkozni, ami mindig vonzott. A történelem dióhéjban című kiállításomon a vérszerződéstől napjainkig, a csodaszarvastól az unokámig minden olyan történelmi pillanatot ábrázoltam, ami egy magyar ember számára fontos lehet. A nevelőotthonban megfestettem a névadó Hunyadi János portréját. Amikor a Hétvezérben tanítottam, az iskolának szánt ajándékom a Vérszerződés című képem lett. Nyugdíjba vonulásom után, 2000 elején Laski Gyula, a 320-as Szakmunkásképző igazgatója meghívott fél állásba és arra kért, hogy az év végére csináljak egy történelmi kiállítást. Akkor kezdtem el az ezeréves évfordulóra megfesteni a honfoglalóktól a végvári vitézeken át a huszárokig azokat a képeimet, amelyeket a fehérváriak is láthattak.
A realizmus, mint fősodor, mindig hangsúlyos maradt a festészetében, de hogy jött az impresszionizmus?
A kíváncsiság hozta. Érdekelt, hogy milyen hatással van rám és a nézőre. Nincs szó többről, mint hogy a természeti formákat átalakítjuk más formákká, hogy csak színek és foltok legyenek. Nem vitatom, hogy a modern művészetben is vannak szép alkotások, csak néha nem tudom, mi az. Tény, hogy csináltam én is térformajátékokat, de nem vittem túlzásba. Inkább figurális domborművekben gondolkodom.
Nyolcvankét esztendősen elmondhatja, hogy teljes életet él ma is. Nem kerülték el a díjak, elismerések sem. Pro Urbe, Pro Civitate, Príma-díj, megannyi siker. Ezek megerősítést jelentenek az ön számára?
Fontosak, nem vagyok álszent. Ugyanúgy örültem a Klebelsberg Kuno-emlékéremnek is, de leginkább annak, hogy teljes életet éltem tanárként és alkotóként. Ha hozzáteszem ehhez a sportot is, akkor elégedett lehetek. Van családom, barátaim, tanítványaim, akik tisztelnek. A 2013-as életmű-kiállításomon mondta valaki: Tóni, téged az Isten a tenyerén hordozott! |
